Parkolni akarunk – persze nem tudunk. Izzadó tenyér, verejtékező homlok és matatunk a nyugtatópirula után - jellemző pillanatkép a belvárosból főműsoridőben. Múltkor egy tag majdnem rosszul lett, mert nem bírt kiállni, mert két furgon annyira ráállt, hogy a kocsival moccanni sem tudott. Persze a zsetont csengetni kell, és az éber parkoló őrök róják az utakat és kegyetlenül készítik a sztárfotókat, és osztogatják az új dizájnos csomagokat. Ha hibázunk, akkor kegyetlen megtorlás jön, bezzeg ha a nagytestvér hibázik akkor azt el lehet nézni – például nincs megfelelő kapacitás ennyi autónak.
Szerintem az is gáz, hogy azért is fizetni kell, ha valaki a saját társasházuk előtt akar parkolni - amiért évekre eladósodott a család. Persze vehetnek bérletet, ami kedvezményes árú, de miért fizessenek? Egyszer egy hölgy feszegette a témát az ügyfélszolgálaton – gondolom már az ügyintézőnek is tele volt a …hócipője, és csak annyit mondott, mert ez a szabály és nem ők döntöttek így. Akkor még is ki? Talán az általunk megválasztott képviselők? Vetem fel a kérdést, mennyire képviseli az érdekeimet az a figura, aki a zsebünkből pénzt vesz ki egy döntése által? Jó kérdés…
Nem is kellene messzire menni, hogy jó példa lebegjen a szemük előtt. Elég csak bekapcsolni a tévét és ott megnézni egy amerikai bűnügyi filmet – pl. San Francisco utcáin – a hetvenes évekből, és tessék. Ott a példa. Parkolóházak. Igaz nálunk is van próbálkozás, de ha nem akarunk kétszer fizetni a parkolásért – parkolóbérlet + ottani parkolási díj – akkor ezek felejtősek.
A minőségről már nem nagyon beszélek. Vannak parkolók, ahol ki kell fizetni a 2xx forintot óránként, plusz még a kocsiszervizben is ki kell fizetni a futómű javíttatást. Vegyük csak a Pelikán Hotel előtti parkolót. Ha esik az eső, akkor hatalmas tavak keletkeznek a gödrökben, ha süt a nap a kocsi szétolvad, és legalább negyedórát ott kell szellőztetni mikorra be lehet ülni. A kavicspattogást nem is említem, és ha ráállunk, arra a menő rácsos betonra, egy esős napon nem ússzuk meg egy cipőbeázás nélkül.
Nem firtatom tovább a témát, tudom lerágott csont, de minden nap ez van, és már kezd fárasztó lenni.
Sorakozó a helyi bolt kasszánál. Szokásos reggeli tumultus. Cirka 10 perc, mire odaténfergünk a szalagig. Téblébolás, de már látni a sor elejét. - Szalagnál - . Csörög a telefon. Felveszem - fontos ügy. Letudva; teló a zseb felé tart.
Hátulról motoszkáló nénike taszigál. Balra pillantok: előttem a sorban feltűnt egy mamóka. Kicsiny kosarában rum aroma szomorkodott. Nézem, vajon hogy került ide, majd kérdezem is. Véreres szemei, és dagadó eres feje némi fezsültségre enged következtetni. És kitört a leglehetetlenebb válasz: “Azt hittem, csak beszélgetnek.” Kolléga már fuldoklik a röhögéstől. Valóban, ez a trendi: bolti sorban ácsorogni perceket és beszélgetni? Ha ellent mondok elhalálozik, így is csúnyán fest az ábrázata. Hagyom - kolléga is bólint. Mamesz fizet, 69 forintot egy ezressel. A pénztáros rohamot kap. Kicsengeti a visszajárót, mamóka lapátolja a zsetont. Kész; fordul és indul. Rum aroma a pulton marad…
Készülök a maratonra. A hó elején lenyomták a teljes második évadot, most hó végén pedig a harmadikat fogják. Várom, már - egy tonna chipset is beszereztem - lehet, hogy fanatikus vagyok? Lehet…, de kit érdekel?
Főcímzene:
Amúgy azon filózok, hogy miért is nézem? Vagy, miért is nézünk egyáltalán kórház sorozatokat?
Azt akarjuk látni, ahogyan mások szenvednek, vagy éppen a felnyitott, vérző sebeikben turkálnak? Talán, az orvosok misztikus életét akarjuk megismerni, akiket a magánéleti problémáik gyakran jobban izgatnak, mint a betegek élete?
Itt van dr. House figurája. Utálatos, de zseniális orvos. Jókat röhögünk azon, ahogyan kifigurázza a betegeket, gúnyolódik rajtuk, de vajon, ezt hogyan élik meg, akik ott fekszenek? Mert hányszor hallani, hogy akik az orvoshoz mennek, mennyit panaszkodnak az orvosok, nővérek, asszisztensek viselkedésére. És még is jót röhögünk, ha filmen látjuk.
- Most eszembe jutott a Bikini egyik klasszikusa, amely így szól: „Hogy, ha filmen látom, oly szép a reggel, de szemben a tűzfalon nem háborog a tenger.”
Érdekes ez a kontraszt, mert, ha visszaemlékezünk a régi klasszikus kórházsorozatokra, Kórház a város szélén, Klinika – ott mindig emberközpontúak voltak az orvosok - az öreg Sova doktor, vagy éppen Brinkmann professzor. Ők mindig kedves, lelkiismeretes figurák voltak, akik inkább feláldozták magukat a gyógyítás oltárán, mintsem hazamennének és az asszony mellé bújnának az ágyban, vagy éppen egy nővért döngetnének a kettes vizsgálóban – bár nagyon gyötrődtek.
Akkor ezek slágerek voltak, de most már csak a nosztalgiázó generáció nézné meg. Most a fröcsögő vér, a szenvedő emberek látványa a menő. Miért?
Hihetetlen, de igaz. 2009-et írunk és olyan elemi dolgokról kell szót ejteni, mint a vécéhigiénia.
Berúgom a budi ajtaját és sietve a piszoár fölé állok, azaz állnék, de a bevásárlóközpontban minden csésze le van takarva nejlonnal. Működik az automatika, fordulok a talpas fajanszok felé, mert hát a szükség nagyúr. Hát persze, hogy a négy fülkéből kettő zárva van, a másik kettő pedig foglalt. Kérdem én, ez miért van? Lusta a TMK, vagy így lehet spórolni a vízen?
De nem csak az áruházak és plázák illemhelyeire igaz ez. A legtöbb helyen, ahol eddig megfordultam általában igen gyér volt a férfiaknak szánt helyiségek kiépítettsége - általában egy piszoár és egy fajansz. Ha mázlija van az embernek, akkor a férfitársak pontosan céloznak, ha nincs, akkor lehet keresni egy jó kis gumicsizmát. Igen, mert valakinek megremeg a keze, és ilyenkor félrehord a szerszám – tapasztalat alapján elmondható, elég gyakran elállítódik a fegyver irányzéka!
A fajansz sem érdemelt jobb sorsot, mint a fali edény. Volt olyan hely ahol a takarítónő, már nem bírta tovább cérnával, ezért hevenyészve egy papírból táblát eszkábált és kitette a tartály fölé: Kérem, használat után takarítsa ki!
Az iskolákról nem szólok. Még az, hogy általánosban néhányan otthagyták a borostyán tócsát a vécében OK, az, hogy a középiskolába szintén - már kezd cinkes lenni. Főiskolán pedig már nagyon gáz. Ami azt illeti a kollégium volt az a hely, ami a legnagyobb pozitív csalódást hozta. Hiába használta negyven ember ugyanazt a három csészét és két piszoárt, az mindig rendbe volt téve, és tiszta volt – igaz, a művész szellemű trónolók rendszerint valamilyen rajzzal, vagy felirattal díszítették a belső teret, de elmegy – oltári nagy viccek voltak a falra vésve!
És néhány szösszenet:
10 legrosszabb, ami megtörténhet veled a vécén
1.Valaki annyira rohan, hogy csak amikor végre megkönnyebbült, akkor veszi észre, hogy ülsz alatta.
2.Annyira rohantál, hogy amikor végre megkönnyebbülsz, akkor veszed észre, hogy ülnek alattad..
3.Mikor végre odaértél, és elengeded magad, a párod felráz, hogy ébredjél, már fel te disznó, mit csinálsz az ágyban?
4.Most hogy végeztél veszed észre, hogy nincs vécé papír, az alsónacidat már elhasználtad törlésre az előző alkalommal, és az egyetlen papír a közelben a lottószelvényed a múlthétről, de még nem tudod hogy nyert-e.
5.Most, hogy éjjel jött rád, és a sötétben sietve ültél le, csak azért nem találod a vécé lehúzót, mert az automata mosógépen ülsz.
6.Éppen a művelet közepén tartasz, amikor rád nyitja egy idétlenül vihogó kisfiú a vécéajtót, és röhögve megkérdezi, hogy bácsi, te nem szoktad a nadrágot lehúzni?
7.Már több mint két órája ülsz a vécén, és nem jut eszedbe, hogy miért is jöttél te ide.
8.Nem értik meg az emberek, hogy ilyen pokoli hasmenésnél, mint ami neked van, igazán részletkérdés, hogy a környék egyetlen szabad vécékagylója, egy szaniter üzlet kirakatában van.
9.Megáll a szerelvény, és aki a vonat kerekeit vizsgálja mosolyogva alád néz, majd rád üvölt, hogy meg ne próbáld!
10.Éppen hasprés gyakorlat közben vagy a vécén, amikor a pilóta bejelenti, hogy mindenki kösse be magát, most megmutatja hogy mi az a dugóhúzó.
Ültem az öreg Peugeot-ban egy pirosnál és az előttem álló piros Lada Samara hátsó szélvédőjében észrevettem egy bólogató ebet.
Azt hittem, ez már kiment a divatból, éppen úgy, ahogy a hátsó szélvédőre ragasztott matricafej, amely kajánul vigyorgott - tévedtem. De micsoda gondolatáramlást indított meg bennem a dolog.
Elsőként eszembe jutott az autó, amely még a jó, öreg szocikorszakot idézte, de már új köntösben, no és a bólogatás. Olyan, mint a mai politikai helyzet. Szocialista környezetben bólogathatunk, vagy ha lehetőség van rá, ingathatjuk a fejünket – csendben. Igaz mehetnénk kiabálni, tüntetni, de akkor kockáztatjuk, hogy némi gumilövedékkel a hátsónkban térünk haza.
De vissza a valóságba. Eszembe jutott az, hogy a nyolcvanas években, az iskolában, milyen élményt jelentett nekünk, amikor az öreg orosztanárunk - Anna Vaszilievna - betoppant a teremben kezében a kutyával. Na, és a fedősztori!? Állítólag egy „szovjet barátunk” küldte nekünk, azzal a célzattal, hogy kedveskedjen nekünk, és hogy megtanítson bennünket a felelősségre – micsoda demagóg duma!? Mert, hát a kutyát hétköznaponként a tanterem vitrinjében tároltuk, de hétvégenként mindig hazavitte az éppen soron következő eminens diák.
Félelmetes így utólag belegondolni, hogy mennyire próbálták az emberbe plántálni az eszméket. És hatott. Diáktársaim szinte egymást eltiporva próbálták megszerezni a kutyatartás jogát, és áldották szovjet pajtásunk nevét, hogy egy ilyen kinccsel meglepett bennünket. Én magam egyszer birtokolhattam az ebet, mert egy irodalmi versenyen jól szerepeltem.
Mint a giccsfilmekben, verejtékező homlokkal figyeltük Anna Vaszilievna szavait – aki, amellett hogy magyar irodalmat és nyelvtant tanított az orosz nyelv szépségei mellett, még az osztályfőnökünk is volt. Nu - kezdte, majd végigmérte az osztályt. Néhányam majd kiestek a padból, hogy előtérbe kerüljenek, de hasztalan. A szemüvege felett körbepásztázta az izgatott gyerekfejeket, majd ismét az irományaiba tekintett. Mit ne mondjak, értett a feszültségkeltéshez, mert egyik-másik társam átesett egy kisebb infarktuson, mire kiderült a név. Vége a tépelődésnek, csendült a név - az én nevem. Kikeltem a verejtéktócsából és megindultam a vitrin felé. Kivettem az üveg kennelből és betettem az úti dobozba, amelyet speckó erre a célra szereztünk be. Mintha a legvékonyabb üvegből lett volna, olyan műgonddal helyeztem bele a védelmet jelentő dobozba, amelyet társaim előzőlegesen háztartási vattával béleltek ki. A feje meg sem rezzent, úgy süppedt bele a vattatengerbe.
Hazaérve a kincset az ágyra tettem és óvatosan próbáltam kibányászni a védelmet nyújtó fehér masszából. Siker. Nézem a doboz tetején a zsemleszínű műebet és büszke vagyok magamra. Én lettem a legjobb. És ezután követtem el a legnagyobb hibát. Merev, előre nyújtott mutatóujjal a kutya feje felé mozdultam és megböktem ujjbeggyel. Lendült a kutyafej, és azzal a lendülettel szállt ki az üregéből – pedig igen csak óvatos voltam.
Hideg veríték gyöngyözött a homlokomon, gyomrom elszorult, a kezeim remegni kezdtek. Megöltem. Kiszakadt az a kis kampó a testből, ami a súlyos műanyagfejet tartotta. Egyből nyomtam egy dr. House-féle gyorsdiagnózist és megpróbáltam a lehetetlent: Technokol rapiddal a helyére illeszteni a kampót a nyakrészen. Kezdeti sikertelenségemet feledve véghezvittem a feladatot. Ismét lengett az kutyafej, és elismerően bólintott, amikor elkiáltottam magam: KÉSZ!
Micsoda trauma egy általános iskolásnak – gondoltam, de… Ezután következett az igazi csalódás, amelyet így a nagy izgalom után átéltem. Micsoda selejt egy dolog ez a bólogató kutya. Olcsó műanyag, valami szőrhatású bevonattal. Kész, ezért tepertem, hogy ezt a lengyelpiaci olcsócikket megkaphassam?
A szocialista pajtás egyből valami csaló képében jelent meg, hiszen csak egy ilyen vacakra futotta a kedvessége. Egyetlen utazás és kész. Leesik, széttörik, kukába való. Az önkritika is megjelent. Egy irodalmi versenyen elért jó helyezést csak ennyit ért, egy bóvlit?
Előkaptam a dobozt és süllyesztettem is az ebet az ideiglenes papírólba a vattarengetegbe. Egész hétvégén elő se vettem. Hétfőn megragadtam, a hónom alá csaptam és bevittem a suliba. Beraktam a vitrinbe és hallgattam. Nem zengtem ódákat, nem fésülgettem fogkefével – mint néhány elvakult osztálytárs, sőt vele sem aludtam. Hallgattam, és mélyen csalódtam a rendszerben, a demagóg lufi szétpukkadt.
Erről írni kell, mert mindenkit foglalkoztat. Kit ezért, kit azért taszít félelembe ez a dátum.
Hiedelmek, babonák, néha értelmetlen igazságok nehezítik a napokat. Vajon miért?
Esős reggel kopogtatott az ablakon. Ez rányomta bélyegét a hangulatomra. Egyhangúan tapostam a vizet a munkahelyemig. Itt találtam magam szembe azzal, hogy péntek van és 13-a. Kész. Sokáig ennek a ténynek nem nagyon tulajdonítottam jelentőséget, mindaddig, amíg az egyik kolléga be nem jelentette: a két napon át készített terveket visszadobták, mert a megrendelő fizetésképtelen lett. Ilyen nincs! Erre jött a válasz, ne csodálkozz, péntek 13 van.
Egy másik kolléga szitkozódva tépi fel az iroda ajtaját – amíg leszaladt a boltba, egy kocsi lecsapta. Ő is csak azt kántálja, ez egy szerencsétlen nap, mert péntek 13 van.
Ekkor már felvetődik az emberben, hogy lehet a dologban valami. Az évszázados hiedelmeknek talán lehet valamilyen alapjuk. Ki tudja, de a boltba menet egy öregasszony elkezdett köpködni, mikor egy ázott fekete macska suhant át előtte egyik kapualjból a másikba - furcsa szokások.
Az is meglepett, hogy az egyik kolléganő azt újságolta, hogy elment lottózni és elég sok szelvénnyel játszott ma, mert ez egy szerencsés nap.
Most aztán fogalmam sincs mit gondoljak. Néhányan arról beszélnek, hogy ezen a napon csak rossz történik az emberrel, ha nem figyel oda eléggé – vagy nem végzi a szokásos rituálékat. Mások pedig abban reménykednek, hogy ez a szerencsenapjuk, és ha ma valamit csinálnak, akkor annak biztos a sikere.
Azért kapaszkodni kell, ha egy 7-8 éves kiskölyök nagyinak elnyom egy b+-et a buszmegállóban. Nagyi helyében én megkínáltam volna a gyereket egy-két fülessel. De hát a nagymamák olyan elnézőek… Bezzeg én nem mertem volna feleselni az én nagyanyámmal, mert a kis cirokseprűvel simogatta volna a hátamat. De változik a világ. Sajnos olyan irányba, ahonnan nehéz visszahozni az erkölcsöket. Egyszóval süllyesztő.
Elgondolkodva, miért is fogy a népesség egyértelmű – nem akar senki ebbe a világba gyermeket szülni. Miért is nem? Ki az aki önként küldené legszeretettebb gyermekét egy erkölcsi fertőbe? Mert most ez van. Nézzük meg az általános iskolát. Lassan már motozni kell az elsősöket is, ki tudja miket csempésznek be az órákra. És a kormány a fantasztikus rendeleteivel – természetesen az EU-ra hivatkozva - egyre többet enged meg a diákoknak, és egyre kevesebbet a tanítóknak, tanároknak.
Emlékszem, amikor először találkoztam olyan esettel, amikor a tanítót felelősségre vonták, mert nyakon csapta az egyik diákot, mikor az megfeledkezve magáról leanyázta. De abból nem lett bírósági ügy. Bejött a szülő és elbeszélgetett az igazgatóval és a tanítóval – és nem az öklét rázta és fenyegetőzött. Majd a tanári szobából kilépve ő is felelősségre vonta a gyereket.
És itt nem a gyerekverést favorizálom!
Gyűlöltem a napközistanárnő azon szokását, amikor a fegyelmezési célból tartott favonalzóval akart rávenni a szépírásra, vagy ha szaladgáltunk a folyosón, akkor a tornyos, arany pecsétgyűrűjével nyomott a fejünkre egy kokszát. Csoda, hogy túléltük azokat az ütéseket. De ez már a múlt.
Most már b+-elhet a gyerek, telefonálhat az órán, és elküldheti a fegyelmező tanárt Timbuktuba. És ezt meg is teszik.
Ez otthon sincs másként. A rohanó világ, a felületes emberi kapcsolatok ide vezetnek. A gyerek már nem gyerek, hanem mini felnőtt – így szocializálódik. Ezért ne csodálkozzunk azon, ha úgy is viselkednek mint a „nagyok”. Káromkodnak, szitkozódnak.
Azon filózok, vajon ki tudunk-e lábalni ebből a süllyesztőből?
Hallottam egy történetet, amiben egy manapság általánosnak vett történéssorozat zajlott le. Ezt most leírom, mert nem tudom elfelejteni, sem magát a történetet, sem annak az embernek az arcát, aki mesélte.
Mondjuk történetünk főhőse egy átlagos magyar család. A feleség és a férj évek óta ugyanazon a munkahelyen dolgoznak - eddig semmi különös.
Mondjuk a fiatalasszony egy gazdasági társaság pénzügyi osztályán dolgozik már 4 éve, és elég biztosnak mondható a státusza.
Mondjuk a férfi egy kis lemezmegmunkáló cég alkalmazottja hat éve. A középmezőnybe tartozik, a munkájában sikeres, gyakran kap elismerést a főnökétől, aminek olykor-olykor anyagi vonzata is van. Eddig semmi különös nincs a dologban.
Mondjuk fiatal párunk három évvel ezelőtt vett egy használt panellakást hét milláért. Odaköltöztek, mert már úgy gondolták meg kell szabadulni az albérletektől és végre elkezdeni a saját, önálló életet. Dolgoznak, fizetik a lakás törlesztését - jól elvannak. Mondjuk, kezdenek révbe érni, és már megfordul a fejükben az, hogy gyermeket vállajanak, de nem kapkodják el a dolgot, mert félnek - talán megéreztek valamit.
Tavaly még is úgy döntöttek, jöhet a baba - bróbálkozásaikat siker koronázza. Az asszonyka gyesre megy - megcsappan a családi bevétel, de még így is megélnek - a lakásrészletek mellet is.
De jön ez a fene nagy válság, ami olyan, mint az influenzajárvány - az elején mindenki titkolja, pedig már megvannak az első áldozatok, majd mikor már tombaol a vész, mindenki csak a fejét fogja, mert már nem tud tenni semmit. Tehát a válság keresztbehúzza minden számításukat.
A fiatalasszonyt védi valamennyire a törvény, mert a babával van otthon, de ki tudja mi lesz a céggel, mikorra visszamehet dolgozni. A férje cégéhez is bekígyózik a válság, és végzetes szorítása áldozatokkal jár.
Egyik nap a sok közül, amelyik úgy telik el, lehet ez az utolsó. Mindenki azt várja, mikor hívják be az emeleti irodába, és közlik vele a hírt - munkanélküli lett. Az ügyvezető és a tulajdonos folyamatosan küzdenek egymással. A tulaj ragaszkodik a szokásos bevételhez, az ügyvezető az embereihez. Megszületik a döntés - két embernek mennie kell. Az első az öreg szaki lesz, aki már ott áll a nyugdíj szélén, de mivel egész életében ezt a munkát csinálta, mindenkinél jobban tud mindent, tapasztalatával sokszor segített már a cégnek a kezdeti nehéz időszakban. Az első nap véget ért, hogy ki a második szerencsétlen ember azt nem tudni. Másnap mindenki felkészült a legrosszabbra, ami elekrülhetetlen. Mindenkiben csak egy kérdés motoszkál - Vajon ki lesz az?
Az ügyvezető nem akar megválni senkitől sem, de a tulaj döntött. Szinte sorshúzással döntik el kinek kell mennie. Főhősünk veszített.
Elgondolkodtam, mi lesz most velük? Hogyan kap állást, ha mostanában mindenki leépít? Mi lesz a családdal, ha ez az állapt tartósan fennmarad? Jön a baba, hogyan néz majd így az élet elé? Mi lesz a lakáshitellel, hiszen a legtöbb bank a törlesztőrészleteket is emeli?
Félelmetes, hogy a XXI. században ez megtörténhet az, hogy egy átlagos család léte bizonytalanságba kerülhet egyetlen nap, egyetlen pillanat alatt.
Indul a játék: Végre, kimozdulunk – gondoltam – cuccolán, majd pattantam a kocsiba. Az öreg Peugeot pöccre indult, és már repesztettünk is a benzinkúthoz. Az első csalódás itt ért, mert valahogy a 95-ös benzin kissé drágább volt, mint előző nap. Meglepő, de semmi hivatalos bejelentés, és a törzshely máris korrigálja az árakat? Van ez így, de villog a benzinlámpa, tölteni kell. Fizetés, majd irány a hegyvidék. Mi is a slágert választjuk - fel a Mátrába. Amint kiértünk Szolnokról kezdődött a rémálom - mintha lebombázták volna a 32-est. Tele volt kráterrel, szerencsére Rékasig lehetett normálisan menni, de utána ismét harc a gödrök ellen. Kicsit olyan volt ez a dolog, mint a régi játékok, ahol felülnézetben mentünk egy repcsivel és szembejött az ellenség – de legalább volt rakétánk. Így maradt a szlalomozás - küzdelem az életpontokért – szó szerint. A lehetőségek tárháza kimeríthetetlen volt, de leggyakrabban azt kellett eldönteni, vagy nekimegyünk a szembejövő autónak, vagy vállalunk egy Knight Rider-es ugratást a kátyúban. A második verziónak további két lehetősége kínálkozott: vagy az úton landolunk, vagy az útmenti árokban. A megyehatárt átlépve szintet ugrottunk, az út még rosszabb lett.
Félpálya: Végre Gyöngyös - a játék felén túl vagyunk. Ezután egy nyugalmasabb szakasz, ugyanis, egy buszkaravánt kellett követni Sástótól Mátraházáig – legalább az út minősége tűrhető volt. Azért a végén volt egy kis nehezítés, havas pályára értünk. Végre egy parkoló – a szint véget ért, maradt kredit a hazaútra. Indul a gyalogtúra. Csodálatos környezet, fantasztikus levegő, csupán a hideg viseli meg a túra-akció résztvevőit.
Pár óra múlva a Nap leesett az égboltról, így lassan indulunk haza - újratöltődik a közúti játék.
A szint nehezebb, mert szemerkél az eső, sötét van, és az út még mindig tele van tankcsapdával. De nem adjuk fel – kitartóan haladunk a célunk felé. Hirtelen feltűnik egy főellenség - két róka ácsorog a kétsávos út egy-egy sávjában, valamit szagolgatnak. Autónk egyetlen fegyverének elsütő billentyűjére teszem a kezem. Lelassítok, majd tüzelek a hangágyúval – de hasztalan. A vörös bundás fickók nem mozdulnak, csak felnéztek és csinálták a dolgukat tovább. Nem adtam fel, ismét jött a hangfegyver. Siker a sáv üres – legalább is a miénk. Indulhatunk. Lassan gurulunk el a két őr mellett, majd gyorsítok utazósebességre. Lassan fogynak a kilométerek, az idő múlik. Újabb nehézségi fok – rohangáló pockok az úttesten. Kezdek izgulni, nem tudom 100 %-kal zárni a pályarészt. Egyelőre jól halad a kocsi. Végre egyenesben Szolnok felé. A 32-es nem gyógyult fel sebeiből, maradtak a kráterek. A felújított szakasz, majd a városjelző tábla. Flawless victory!
