Végre. Nem kell száz kilométereket utazni, ha a Szolnok környéki polgár könnyűzenei élményre vágyik. Az idei Tiszavirág Fesztivál igazán jól sikerült. A fellépő zenekarokon túl a közönségre sem lehetett panasz. Bár Ferenczi György és a Rackajam koncertjén még senki nem vállalta fel a „boogie van a lábamban” és a nyilvános tánc közötti határvonal átlépését, az olasz I skarbonari pénteki koncertjén ez már megtörtént, még inkább a szombatin, ahol valódi fieszta alakult ki a színpad előtt. Pedig mindent megtettek Rackáék is, a tőlük megszokott tízezer wattnyi életöröm sugárzott le a színpadról.  Ki tudja, talán ha előbb előhozakodnak a magyar fül (és a láb) számára ismerős dallamokkal, megjött volna a táncos kedv. Akik élőben hallhatták őket, tudják, búslakodni azért nincs okunk, élmény volt a javából.
Szerette a közönség a Tiszavirág Blues Jam néven futó formációt is, csakúgy a Pribojszki Mátyás Band csodálatos bluesmuzsikáját. Pribojszkiék hatalmas alázattal zenéltek, ahogyan tette ezt az olasz trió, a Szénégetők is. Odaadták a szívüket a közönségnek. A hatás nem maradt el, eufória kapta karjaiba a közönséget és a zenekart egyaránt. Köszönet és hála a szervezőknek. Kell ez a fesztivál Szolnoknak mint egy falat kenyér. S a kényeztetés még nem ért véget, hamarosan itt egy igazán nagy kaliberű rendezvény: az EFOTT, szép számú élvonalbeli együttessel.

Hát ez is megvolt. Vasárnap hajnalban véget ért a 3. Fishing On Orfű (FOO) Fesztivál. A Kispálosok világtalálkozójának is nevezhetnénk ezt az alterfesztet, hiszen a látogatók többsége alighanem a Lovasi - Kispál - Kiscsillag tengelyre felfűzhető rajongótáborból került ki.  Azonban két szerencsés momentum találkozására szeretném felhívni a figyelmet. Az egyik, hogy a fősodorból kilógó, ugyanakkor igényes muzsikát játszó magyar bandákból nincs hiány! A másik, hogy a többségében Kispálon szocializálódott közönségnek ehhez van füle.

Bár kétségtelen, hogy mondjuk az addig csak autentikus népzenét játszó Csík Zenekar akkor lett igazán népszerű amikor Kispál és Quimby feldolgozásokat kezdett játszani, de ma már örömmel fogadja tőlük a fesztiválközönség a színtiszta népzenét is. Csík János a zenekar prímása pedig egyre felszabadultabb a színpadon, Orfűn kész showmanként vidámította a közönséget.

Vagy említsük meg Ferenczi György herflivirtuóz bandáját, a Rackajamet. Ők úgy ötvözik a bluest a magyar népzenével, hogy a hallgatónak az az érzése, hogy ezek mindig is így egyben voltak. A Rackáék Orfűn is épp olyan tüzes hangulatot csináltak, mint legutóbb Rákóczifalván a Varsány közösségi Házban - aki ott volt, tudja miről beszélek. Ferenczi Gyuri akár énekel, akár szájharmónikán vagy hegedűn játszik, mindig akkora érzés van a zenéjében, hogy egyszerűen képtelenség ülve hallgatni.

A név amire a legtöbben kíváncsian voltak: a Kispál és a Borz pénteken este fantasztikus műsorral rukkolt elő. Nagyon jól eltalálták, hogy a szabott időkeretbe melyik számokat válogassák be a szinte kimeríthetetlen repertoárból (többségében a régebbi lemezekről szóltak a nóták), biztosítva, hogy a közönség a koncert elejétől a végéig magas fordulaton pörögjön. Ha jól emlékszem 2007-ben a Balaton Soundon voltam olyan koncertjükön, ahol enerveltán, kedvetlenül játszottak, ennek most nyoma sem volt. Persze tudjuk, feloszlik az együttes, a nyáron még fesztiválokon lehet őket látni, aztán a Szigeten búcsúkoncert és szevasz.

Kispál Andris is rendkívül felszabadultnak látszott, mintha lekerült volna róla a súly. Hiszen leginkább tőle várták az új témákat, amik az utóbbi időben nem akartak jönni. Most meg új bandát hozott össze, aminek Orfűn a nevét is elárulták: állítólag Velőrózsák lesz. Azért ez egy paradox helyzet: ahhoz, hogy Kispál újra tudjon számokat írni, fel kellett oszlania Kispálnak. A mostani koncertnél jobb példa aligha kell arra, hogy ha akartak volna, nagyon szépen megéltek volna a régi számaikból -  de ez számukra nem opció. Mindig valami újat kell felmutatni. Kispál András irtózik attól, hogy valamit úgy játsszon el, ahogyan azt valaki más már megtette. A szólói is mind egyediek. Mintha kevesebb hangot játszana, még a korábbi önmagához képest is. Szerintem ő a magyar slowhand, és ezt pozitív értelemben mondom. A fények, a színpadi látvány a kivetítőkkel igenis tudott hozzáadni az élményhez, csúcs produkcióhoz  ez is kell. Ami még fontosabb: kitűnően szóltak, érthető volt az ének, kiegyensúlyozott a hangkép. Egy kamera is pásztázott a fejek felett, nem kizárt, hogy a következő (utolsó?) DVD-re erről a koncertről is tesznek majd anyagot.

A Kistehén nekem csalódást okozott a FOO-n. Nem hallgattam végig a műsorukat, de a koncepció, (ha az volt) amivel előálltak, nekem nem jött be. Ezt kb. úgy tudnám összefoglalni, hogy játsszunk le kevés hangot minél gyorsabban. Kevés akkord, kétszeres fordulatszám. A lemezeiken ennél sokkal igényesebben, összetettebben zenélnek.

Szombaton este a Quimby hozta a formáját. Szinte hihetetlen, hogy ennyi hangszerrel (dobok, ütős szekció, trombita, billentyű, gitár, basszus) is ennyire jól tudnak szólni élőben. A Quimbynél ugyanakkor azt érzem, mintha egy picit leült volna a zenekar. Az új lemezekről (Ajjajjjaj, Lármagyüjtögető) nem nagyon tudok olyan új számot kiemelni amelyik várhatóan évek múlva is úgy megmozgatja majd a közönséget, mint most az Otthontalanság otthona, a Sehol se talállak, a Libidó, vagy a Magam adom. Kiss Tibi egyébként a fesztivál alatt több másik bandánál színpadra lépett: ott volt a Csíkkal, a Kispállal, a Budapest Bárral. A saját zenekarával viszont, hiába adták elő tökéletesen a dalokat, valami kis plusz spiritus mintha hiányzott volna.

A FOO-t lényegében a szombaton, kevéssel éjfél előtt kezdődő Kiscsillag buli zárta. Kaptunk rendesen az extázisból. Itt is jól szólt a cucc, (a Kiscsillag hangmérnöke Dióssy Ákos). Nagyon építkezni sem kellett a műsorral, kevés olyan szám volt (pl.: a mértékkel adagolt lassúk), amikor a közönség nem kezdett kollektív ugrálva-csápolásba. A dalok között pedig a Lovasi - Leskovics gegpáros lazán szórta a poénokat. (Például rövid polémiát folytattak arról, hogy ha a Lecsó a világ harmadik legjobb billentyűse, akkor ki az első kettő Azután Rátgéber is csatlakozott hozzájuk, és a Lovasi köszöntéséhez, az egy nap múlva esedékes szülinapja alkalmából. Szóval akinek ez sem volt elég, az ne menjen a Fishing On Orfűre. A többieknek ajánlanám.

Akinek Törökszentmiklóson laborvizsgálatot rendel el a háziorvosa, választhat: vagy időt, pénzt és fáradságot nem sajnálva, beutazik a megyeszékhelyre és ott végezteti el a vizsgálatot, vagy koránkelés és némi közelharc árán megpróbálja elcsípni a miklósi labor elé kora reggel kitett 90 sorszám egyikét. Merthogy az Egészségbiztosítási Pénztár naponta csak ennyi laborvizsgálat elvégzését finanszírozza a 21 ezres lélekszámú városban.
A közgazdaságtanban járatosabbak akár meg is jósolhatták volna, hogy ahol hiánygazdaság van, ott előbb-utóbb megjelenik a feketekereskedelem is. Ami azt jelentheti, hogy jó üzleti érzékkel megáldott emberek, meglátván a könnyű pénzszerzési lehetőséget, korán reggel felmarkolják a kitett sorszámok jelentős részét, majd pénzért árulják azokat a később érkező betegeknek. Darabját 500-1000 forintért. Nem tudni, hogy végül létrejött-e az üzlet, de a hír így is felháborító.
A laboratóriumoktól nem várható el, hogy több vizsgálatot végezzenek el, mint amennyit az OEP megtérít számukra, különösen, hogy az egészségügy más területeihez viszonyítva, a laborok között nagyobb számban vannak jelen a privatizált egységek. A területen dolgozó szakemberekkel beszélgetve az is világos, hogy a vizsgálatok számának valamiféle korlátozására szükség van, hiszen enélkül az ellátórendszer egyes tagjai, az indokolatlan vizsgálatok számának mesterséges felduzzasztásában válnának érdekelté.
Az viszont vitatható, hogy a jelenlegi úgynevezett volumenkorlát a legjobb megoldás lenne erre a problémára, és hogy a megállapított korlát megfelel-e a valós igényeknek…

Néhány évvel a rendszerváltás után ismerkedhettünk meg a megélhetési politikus fogalmával. Olyan embert értünk alatta, aki elvtelenül, az őt megválasztó közösség érdekeivel mit sem törődve, kizárólag a saját anyagi jólétét szem előtt tartva politizál. Az ilyen méltán érdemli ki a nép (az istenadta) haragját. Talán nem véletlen, hogy a jelzővel illetett, kivétel nélkül mindig az ítéletet mondó politikai ellentáborából kerül ki.

Néhány napja egy új fogalmat hallottam: megélhetési rendőr. Próbálok rájönni, hogy a kifejezés használója szerint ez vajon mit jelenthet. Arra utalhatott vele, hogy a testület nevezett tagjában nem buzog elég hivatástudat? Csak azért rendőr, hogy megéljen belőle? Kövezzenek meg, de nem látok ebben semmi kivetnivalót. Ha valaki professzionálisan teszi a dolgát, miért ne akarna megélni belőle? Magyarországon néha az — az irigységből könnyen levezethető — kitekert logika látszik érvényesülni, mely szerint, aki jól keres, az gazember.

Ami egy politikusnál akár még érdem is lehet, nevezetesen, hogy anyagi ellenszolgáltatás nélkül, színtiszta világjobbítási szándéktól vezérelve teszi a dolgát, nem várható el a fizetésből élő polgároktól. Ha így tekintünk a világra, bizonyosan számos megélhetési pékkel, megélhetési taxissal, vagy megélhetési rendszergazdával találkozhatunk nap mint nap.

A minap Szolnok egyik forgalmas terén , perui népzenét játszó, dél-amerikai külsejű utcazenészeket láttam. Az ötfős társaság komolyan vette az előadást, tolldíszekbe öltözve, a zene ritmusára rugózva adták elő pléjbekkgyanús produkciójukat. Hirtelen, ki tudja miért, egy kifejezés ötlött fel bennem: megélhetési indiánok.

Egy téli napon, amikor a pocsék idő már oly régóta nyomja rá borús hangulatát az alant élő elszontyolodott népre, hogy az el is felejt bízni egy közelebbről meg nem határozott távoli tavasz eljövetelében, amikor este még csak esik és esik az eső, mintha soha nem akarna abbamaradni, majd reggel hó hull, de nem a piszkosszürke világot fehér lepelbe burkoló karácsonyi díszlet, hanem csak egykedvű, a pocsolyákban azonnal elázó, meggyőződés nélküli hó, olyan mint egy már megszédült boxoló utolsó csápolása bele a levegőbe, amikor a rosszkedv már rutinná vált, s a Dunába is csak azért nem ugrottunk bele, mert azt is minek, akkor egyszerre, a legkisebb előjel nélkül felragyog az éltető Nap, s meleg fényével ránk mosolyog.

Beléptünk a kricsmibe, ahol a dohányfüst szürke fellegén át sejleni látszott úti célunk, egy kopott, vihar verte billiárdasztal. A pultnál aprót váltunk és indulunk a szentély felé, mert most lehet, mert most szabad az asztal - hónapok óta nem tudtunk egy jót játszani, mert állandóan foglalt volt, de most szabad a pálya. Nyugalom van, csupán egy-két gyárkémény pöfékel a söre, vagy vbk-ja felett, és csak néhányan lézengenek a zenegép környékén. Ekkor pillantunk meg egy ötvenes éveiben járó férfit. Kiderül, a barátom ismeri. Ő Gy. úr – a billiárd Michael Jacksonja - ugyanis, a játékban nem túl profi, de a mozgáskultúráját a poplegenda is megirigyelhette volna.

Elkezdjük a játékot, a mester figyel. Alkoholmámorban úszó elméje csak az asztalra összpontosít. Két lökés és nem bírja tovább, megszólal. Segíteni akar. Elutasítjuk, de számára nincs ilyen, hiszen ő a Mester. Két perc nem telik bele, már felállítja elméleteit, persze egyből ezeréves ismerősként beszél hozzánk, és osztja meg velünk tudását. Hallgatunk, mert nem tehetünk mást. Egy pillanat múlva már azt halljuk a szájából, hogy kihívja a győztest. Jelezzük ez nem az ő napja – erre ő jelzi ez nem a mi napunk. Ellentmondást nem tűr, játszani akar. Nagy nehezen a barátommal eljutunk a második játékig. Már kibicel Gy. Feladjuk, játszhat a győztessel.

A golyók a helyükre kerülnek, elindul a mesteri játék. Alig negyed óra múlva Gy. úr rákérdez, melyik színnel is van. Borulunk. Közben kapaszkodunk, amibe tudunk, mert ezt a mozgáskultúrát a Dolph Lundgreni erővel párosítva nehezen lehet elviselni röhögés nélkül. Gy. úr persze ezt észreveszi. Igazít a már-már ülepét elhagyó nadrágján és ismét beleveti magát a játékba. És nyer. Ki tudja, hogy hogyan, de nyer!

Az idő telik, a sörök fogynak. A végén már nem is akarunk játszani, csak hallgatjuk Gy. úr szakértését. És ekkor jön a fordulópont. Gy. elfogyaszt még egy sört és jön a krach. Elméje nem bír az alkohol kábító rohamával, és miután a mester egy széken akarja kipihenni a fárasztó lökést, már nem bír felállni. Kézfeltétellel jelzi, lesöpört mindenkit a zöld szövetes plázsról, ő már végzett. Felcsapja a műbőr jakót, igazít az hanyagul álló nadrágon és kilép a vendéglátó egységből.

Gy. úr, köszönjük!

Végre-végre! Köszönet a 80-as években született-magyar foci sikereket nélkülöző, de töretlenül bízó-  generációm nevében, hogy átélhettünk egy ilyen éjszakát. Az egész világbajnoki szereplésért köszönet! A tegnapi olaszok elleni meccs egy olyan mérkőzés volt, amilyet egy magyar labdarúgó válogatott mindig elveszített az elmúlt húsz évben. Először életünkben, azt láttuk, hogy nem…..
Ahogy, a sportcsatorna kommentátora is mondta; Magyarországon generációk nőttek fel úgy, hogy nem láttak még ehhez fogható győzelmet. Nem is maga a győzelem, hanem a mikéntje volt elképesztő. Mi arról vagyunk híresek, hogy sorsdöntő meccsen a kilencvenharmadik percben kapunk gólt. Ezek a fiatal labdarúgok most nem hagyták érvényesülni az átkot. Mi döntöttünk a végén.
Mekkora öröm látni a Fifa honlapján, hogy mi vagyunk a középpontban. El kell, hogy jöjjön az idő, amikor újra Puskásék, Nyilasiék, Alberték vérei visszaszerzik a világ labdarúgásában jogos helyüket. Ha jó eredményeket érünk el mindig megtelik a Puskás Stadion, hiszen ez az ország ki van éhezve a labdarúgó sikerekre. Ha a fociban sikereket érünk el, mindenki boldog, egy kis időre háttérbe szorulnak az ország gondjai. A Debrecen szurkolók  Lyon ellen kifeszített drapériája is hasonló gondolatokat fogalmazott meg; ez a kizsigerelt magyar nép örülni akar végre! Most megkaptuk az utánpótlástól.
Bármi is lesz a Ghána elleni elődöntő végeredménye; szép volt fiúk! Bár, ezt a csapatot most nem nagyon lehet elképzelni vesztesen.
Ma éjszaka újra nemzeti válogatottért szurkolhatunk, ezúttal a ,,felnőtteken” van a sor. Tudjuk, sokkal erősebbek a portugálok, de hajrá magyarok! Mindörökké RIA-RIA-Hungária!

Sánta László

Sánta László

Régóta várt napra ébredtek a magyar foci szurkolók szeptember 5-én, ugyanis a válogatott sorsdöntő világbajnoki selejtezőn fogadta Svédország legjobbjait. Csapatunk kedvező helyen(második pozícióban) állt csoportjában, így hatalmas volt az érdeklődés a mérkőzés iránt. Az ország számos pontjáról érkeztek a labdarúgás szerelmesei a fővárosba, oda, ahol ezen a napon minden a feje tetejére állt… Szolnokról indultunk Budapestre az egyik kora délutáni Inter City-vel. Igaz, a meccs csak este nyolckor kezdődött, időben fenn akartunk lenni barátainknál, hogy pihenjünk előtte és eltöltsünk egy közös délutánt. Miután leszálltunk a Nyugati pályaudvaron elindultunk az Andrássy út irányába, amit kereszteznünk kellett ahhoz, hogy ismerőseinkhez jussunk. Egy valamire nem számítottunk: kordonok és rendőrsorfal állta utunkat. Kihagytuk a számításainkból a ,,Meleg felvonulást”.

Nekünk át kellett jutnunk a lezárt út másik oldalára, de mivel nem vagyunk pestiek másfél órás bolyongás következett. Kérdeztünk egy rohamrendőrt merre kerülhetnénk meg a kordont, de ő sem tudta, mivel nyíregyházáról vezényelték ide. A helyiek sem voltak sokkal jobban képben, ők is csak keresték a ,,rést a pajzson”.

Miközben utcáról-térre vándoroltunk egyre több vendégszurkolóval találkoztunk. A Vörösmarty tér gyakorlatilag ,,besárgult” a sok svédtől és zászlójaiktól, hangorkánjuk előre vetítette az esti összecsapás hangulatát. Oda is mentem pár skandinávhoz, akik egy emlékművön ültek, hogy készítenék róluk pár képet. –Yeah, fuckin’ photo yes!- tettek eleget kérésemnek, miközben sokadik sörüket kortyolgatták.

Ezután tovább haladtunk, így szemtanúi lehettünk egy rendőrrohamnak, amint az ,,ellentüntetőket” üldözik. A svéd szurkolók is érdeklődve nézték a jelenetet, melyben üres üvegek repkedtek a szemünk előtt, tőlünk pár méterre. Aztán végre valahogy átjutottunk a lezárt szakaszon és odaértünk barátaink lakásához (a kordon egyik vége a kapujukból eredt, így itt is rendőrök álltak…).

Lassan, indulhattunk is a meccsre. Ekkora már jobban lehetett közlekedni a fővárosban. A metrónk elindult a Stadionok felé, és a szerelvény már magyar szurkolóktól volt hangos. A Puskás Ferenc Stadionnál pedig mindent elborított a nemzetiszínű áradat (kisebb sárga foltokkal). Megtelt a ,,szent aréna”, gyönyörű este volt. Bizakodtunk, énekeltünk, pedig tudtuk, hogy az elmúlt tizenöt évben nemzeti csapatunk nem nyert klasszis válogatott elleni tétmeccsen.

Az első félidő aztán gyorsan lehűtötte a kedélyeket, de szurkoltunk tovább. Felesleges lenne belemennem szakmai dolgokba - középcsatár hiányában ívelgetni Husztira, a robosztus skandinávok között- hiszen ez az este az érzésekről szólt.

Telt, múlt az idő és egyre nőtt a feszültség, majd elérkeztünk a 78. perchez, a tizenegyeshez. Alig tudtuk nézni,ahogy neki futott Huszti, aztán pár másodperc és felrobbant a stadion. Mindenki szurkolt, űztük, hajtottuk a fiúkat. Döbbent csend honolt a svéd szektorban, elúszni látszott a ,,vikingeknek” Dél-Afrika.

A csapat ment előre, vesztünkbe rohantunk. Az utolsó pillanatban pedig Ibrahimovic megforgatta a szívünkben a kést. ,,Csönd van. A dudva, a muhar, A gaz lehúz, altat befed. S egy kacagó szél suhan el. A nagy ugar felett”

Némán vonult el a negyvenkétezres tömeg, miközben a svéd szurkolóknak ismét csodálatos budapesti éjszakájuk lett. De szerdán újból énekli negyvenkétezer ember a Himnuszt, csak most már tépjen mást a balsors!

Vasárnap két nagy élményben volt részem. Olyan extrém dolgokat próbálhattam ki, amik ezelőtt még sosem álltak módomban. Ezek közül az egyik abszolút egyedi volt, mivel Magyarországon csak Abádszalókon van ilyen. Ez az augusztus másodikai vasárnap felejthetetlen lesz számomra, amit a barátomnak köszönhetek. Szombat este kitaláltuk, hogy vasárnap elmegyünk Abádszalókra és kipróbáljuk a viziernyőt és a jetskit. Helyesebben mondva barátom hívott meg, mert ő már próbálta mindkettőt, és nekem is megakarta mutatni milyen hatalmas élmény is ez valójában. Hát leszögezem az elején, tényleg óriási élmény volt.
De kezdem a legelején. 11 óra körül megérkeztünk a Tisza-tó bejáratához, ahol olyan hosszú sor állt, hogy valahogy a harmincöt fokban nem volt kedvünk kivárni, míg ránk kerül a sor. Ekkor barátomnak eszébe jutott, hogy a yacht kikötőnél is betudunk menni, így mi felmentünk a gátra –leleményesebbek- ahol már több autó állt, de kígyózó sorok szerencsére ott nem voltak. Odamentünk egy kis fakunyhóhoz, ahol megvettünk a napijegyünket és már benn is voltunk a strand területén. Felmértük a terepet, hogy hol lehet majd viziernyőzni és jetskizni, de sajnos nem volt ott az ernyő tulajdonosa, illetve azt mondták, hogy valószínű nem is lesz egész nap. Már kezdtük azt érezni, hogy pechünk van, mire megláttunk egy táblát, amin a viziernyős száma állt. Barátom rögtön fel is hívta őt telefonon, hogy van-e esély arra, hogy mi ma viziernyőzzünk. Amikor letette a telefont láttam megkönnyebbült, akkor már tudtam, hogy igen van rá esélyünk. Igaz, hogy csak egy óra múlva érkezik meg a tulajdonos, de ez nem számít, a lényeg, hogy jön és még ma a levegőben fogunk repkedni. Ez alatt az egy óra alatt, míg várakoztunk, letelepedtünk egy félig árnyékos helyre. Azért csak félig árnyékosra, mert olyan sok ember választotta hétvégén kikapcsolódásként a Tisza-tavat, hogy a plédek, törülközők egymás szélét érték, jóformán még közlekedni sem lehetett köztük. Ahogy lepakoltunk végre, megmártóztunk a vízben, ami nagyon jól esett a kánikulában. Már fél egy körül járt az idő, amikor elindultunk az egyik fabódéhoz, hogy vegyünk valami hűsítőt, szomjunk csillapítására. Eközben összefutottunk négy olyan fiatallal, akik húzták a nagy bőröndjeiket a napozó emberek között. Ennek az a különlegessége, hogy ez a négy fiatal ott állt közvetlenül előttünk a pénztárban, amikor mi megérkeztünk, csak ugye mi találtunk egy másik utat, ahol sokkal hamarabb bejutottunk, ők viszont másfél óra múlva jutottak a strand területére, amikor mi már rég elfelejtettük azt is, hogy jegyet vettünk.
Lassan elérkezett a várva várt egy óra, amikorra az ernyős úr ígérte. Hát mi el is indultunk, nehogy elmenjen, amiatt, hogy nem talál minket és azt higyje potyára jött ki. Erről persze szó sem volt, mert mire mi odaértünk ő már a motorcsónakjával a Tisza-tó közepén ernyőztetett egy fiatal lányt. Öt perc sem telt bele, már ott is voltak a parton. Odamentünk az úrhoz és megkérdeztük tőle, hogy mehetünk e most viziernyőzni? A válasz persze igen volt. Kifizettük a kissé borsos árat, majd felmentünk a stégre, ahol az egyik srác feladta ránk a biztonsági ruhát, illetve a mentőmellényt, majd beültünk a csónakba. A parttól elég messzire hajóztunk. Én megbeszéltem barátommal, hogy ő menjen előbb, mert kíváncsi vagyok, hogy zajlik ez az egész. Az úr kinyitotta az ernyőt, barátomat pedig rácsatolták, majd indult a csörlő, barátom lába pedig elemelkedett a csónakról és egyre messzebb távolodott tőlünk. Hozzáteszem nem volt túl bíztató látvány, amikor elemelkedett, ugyanis elég erős szél fújt, így én csak annyit láttam az egészből, hogy erősen rángatja barátomat a szél. Amíg ő repdesett addig mi a csónakból néztük őt a magasban. Nem volt rossz élmény a csónakázás sem, ugyanis a nagy hullámok elég erősen dobálták a hajót, ami egy erőpróba volt, mert azért kellett ám kapaszkodni. Tíz perc múlva behúzták barátomat a hajóra, mire én annyit kérdeztem tőle félig görcsös gyomorral, hogy na milyen volt? Erre ő csak annyit mondott, hogy majd elmondja ha visszajöttem. Hát be kell valljam, nem voltak túl megnyugtatóak a szavai, sőt mondhatni még jobban elkezdtem izgulni, de nem volt mit tenni rajtam volt a sor. Felmásztam a csónak hátuljára, rámkapcsolták az ernyőt és indulás. A lábaim elemelkedtek a hajóról, és egyre magasabbra kerültem. Engem annyira nem rángatott a szél eleinte, de azért nem mertem elengedni a kötelet, hiába mondta az úr, hogy nem kell fogni semmit, mert nem esek le úgysem, nekem ez valahogy biztonságot adott. Amikor a hajót már csak egy pöttynek láttam – kb hatvan méter magasan voltam - akkor meg pláne belemarkoltam a kötélbe, kicsit lehet túlzásba is vittem a dolgot, mert a kezeim már el voltak halva, annyira szorítottam. Persze isteni érzés volt a magasban lenni. A kilátás egyszerűen fantasztikus volt, minden más volt onnan föntről. Bár volt, amikor belekapott a szél az ernyőmbe és úgy megrázott, hogy azt hittem most fogok leesni, és mégjobban megmarkoltam a kötelet, de ettől függetlenül csodálatos érzés volt. Láttam, ahogy alattam csónakáznak és lelkesen integetnek nekem a magasba, én meg nem mertem nekik visszainteni, mert csak arra koncentráltam végig, hogy kapaszkodjak, le ne essek. Mikor már vége felé jártam az időmnek, akkor leeresztettek a víz fölé közvetlen, úgy, hogy a lábam beleérjen a vízbe. Amikor beleért már rántottak is vissza az ernyővel. Olyan érzés volt ez mintha a vízen járnék. Végül behúztak engem is a csónakba, lekapcsoltak az ernyőről és visszaültem a helyemre. Barátom akkor mondta el nekem, hogy izgult azért rendesen ott fenn a magasban, főleg amikor a szél rángatta – persze tudni kell, hogy ő tériszonyos, és mégis élvezte- de ettől függetlenül számára is hatalmas élmény volt. Végül partot ért a lábunk, de a bátorságpróbák sora még mindig nem ért véget.
Ekkor jött ugyanis a jetski. Mi a kéket, az erősebbet választottuk, amire egy húsz percet ugyan várnunk kellett, ami talán nem is volt baj, mert addig visszatért a vér a kezeimbe. Feladták ránk itt is a mentőmellényt, és irány a jetski. Barátom ült elöl én hátul, és ahogy tudtam belekapaszkodtam nehogy leessek mögüle. Majd egy kis gáz és már vágtattunk is a hullámok hátán. A legnagyobb sebesség amivel mentünk 65 km/h volt, de ez olyan mintha kocsival 180-nal mennénk. Mivel nagyon hullámzott a víz, így vigyázni kellett arra is, hogy a hullámok nehogy felborítsanak minket. Olyan érzés volt, mintha száguldoznánk a jetkskivel. Néha kiszaladt a számon egy kis sikítás is, amikor úgy éreztem mintha felborulnánk, de végül ez sosem történt meg. Itt nagyon gyorsan eltelt a tíz perc, amíg használhattuk a jetskit. De amikor partot értünk és kiszálltunk, akkor éreztük, hogy nem is volt olyan kevés ez az idő, ugyanis totál be volt durranva a kezünk. Ma mégjobban érzem az izomlázat a karjaimban, de azt kell mondjam megérte. Csodálatos volt a hétvége, úgy tervezzük jövőre is megyünk.

Színház. Ücsörög a tömeg, csendben várja az előadás kezdetét. A fények kialszanak, a színészek elfoglalják a helyüket a színpadon, majd felcsendül a zene. Csak nem a színpad felől, hanem az egyik sorból egy táskából. Vad kapkodás, szöszmötölés – a hívó kitartó, és persze ilyenkor merül a legmélyebbre a mobil is a táskába halmozott kacatok között. Persze a kritika nem marad el, krákogás, torokköszörülés, csípős megjegyzések. Végre, megvan az off gomb. A fények felvillannak a színpadon és elkezdődik a darab – ismét zene. Most már a színpad felől, de még mindig a széksorok közül. Latin dallamok – ismét zúgolódás – egy figura már hangosan fejti ki véleményét. A zenész szintén kapkodva kapcsolja a mobilját, de ő gyorsabb. Kínszenvedései hamar véget értek. A hátsó sorokban egy úriember hangosan folytatja a kritikáját, de zúgolódását a telefonjának a csörgése elnyomja. Kész, mindenki áll, a színpad is dermed egy pillanatra, főként, hogy vendégjátékról van szó. A véleményük meglehet a szolnoki közönségről. Nekem is megvan. Csilli-villi kisestélyi és az elegáns öltöny, a mímelt kulturáltság csomagolóanyagai.