Helyszíni szemle 1
Sánta László
Régóta várt napra ébredtek a magyar foci szurkolók szeptember 5-én, ugyanis a válogatott sorsdöntő világbajnoki selejtezőn fogadta Svédország legjobbjait. Csapatunk kedvező helyen(második pozícióban) állt csoportjában, így hatalmas volt az érdeklődés a mérkőzés iránt. Az ország számos pontjáról érkeztek a labdarúgás szerelmesei a fővárosba, oda, ahol ezen a napon minden a feje tetejére állt… Szolnokról indultunk Budapestre az egyik kora délutáni Inter City-vel. Igaz, a meccs csak este nyolckor kezdődött, időben fenn akartunk lenni barátainknál, hogy pihenjünk előtte és eltöltsünk egy közös délutánt. Miután leszálltunk a Nyugati pályaudvaron elindultunk az Andrássy út irányába, amit kereszteznünk kellett ahhoz, hogy ismerőseinkhez jussunk. Egy valamire nem számítottunk: kordonok és rendőrsorfal állta utunkat. Kihagytuk a számításainkból a ,,Meleg felvonulást”.
Nekünk át kellett jutnunk a lezárt út másik oldalára, de mivel nem vagyunk pestiek másfél órás bolyongás következett. Kérdeztünk egy rohamrendőrt merre kerülhetnénk meg a kordont, de ő sem tudta, mivel nyíregyházáról vezényelték ide. A helyiek sem voltak sokkal jobban képben, ők is csak keresték a ,,rést a pajzson”.
Miközben utcáról-térre vándoroltunk egyre több vendégszurkolóval találkoztunk. A Vörösmarty tér gyakorlatilag ,,besárgult” a sok svédtől és zászlójaiktól, hangorkánjuk előre vetítette az esti összecsapás hangulatát. Oda is mentem pár skandinávhoz, akik egy emlékművön ültek, hogy készítenék róluk pár képet. –Yeah, fuckin’ photo yes!- tettek eleget kérésemnek, miközben sokadik sörüket kortyolgatták.
Ezután tovább haladtunk, így szemtanúi lehettünk egy rendőrrohamnak, amint az ,,ellentüntetőket” üldözik. A svéd szurkolók is érdeklődve nézték a jelenetet, melyben üres üvegek repkedtek a szemünk előtt, tőlünk pár méterre. Aztán végre valahogy átjutottunk a lezárt szakaszon és odaértünk barátaink lakásához (a kordon egyik vége a kapujukból eredt, így itt is rendőrök álltak…).
Lassan, indulhattunk is a meccsre. Ekkora már jobban lehetett közlekedni a fővárosban. A metrónk elindult a Stadionok felé, és a szerelvény már magyar szurkolóktól volt hangos. A Puskás Ferenc Stadionnál pedig mindent elborított a nemzetiszínű áradat (kisebb sárga foltokkal). Megtelt a ,,szent aréna”, gyönyörű este volt. Bizakodtunk, énekeltünk, pedig tudtuk, hogy az elmúlt tizenöt évben nemzeti csapatunk nem nyert klasszis válogatott elleni tétmeccsen.
Az első félidő aztán gyorsan lehűtötte a kedélyeket, de szurkoltunk tovább. Felesleges lenne belemennem szakmai dolgokba - középcsatár hiányában ívelgetni Husztira, a robosztus skandinávok között- hiszen ez az este az érzésekről szólt.
Telt, múlt az idő és egyre nőtt a feszültség, majd elérkeztünk a 78. perchez, a tizenegyeshez. Alig tudtuk nézni,ahogy neki futott Huszti, aztán pár másodperc és felrobbant a stadion. Mindenki szurkolt, űztük, hajtottuk a fiúkat. Döbbent csend honolt a svéd szektorban, elúszni látszott a ,,vikingeknek” Dél-Afrika.
A csapat ment előre, vesztünkbe rohantunk. Az utolsó pillanatban pedig Ibrahimovic megforgatta a szívünkben a kést. ,,Csönd van. A dudva, a muhar, A gaz lehúz, altat befed. S egy kacagó szél suhan el. A nagy ugar felett”
Némán vonult el a negyvenkétezres tömeg, miközben a svéd szurkolóknak ismét csodálatos budapesti éjszakájuk lett. De szerdán újból énekli negyvenkétezer ember a Himnuszt, csak most már tépjen mást a balsors!
