60 méter magasban lebegtem
Vasárnap két nagy élményben volt részem. Olyan extrém dolgokat próbálhattam ki, amik ezelőtt még sosem álltak módomban. Ezek közül az egyik abszolút egyedi volt, mivel Magyarországon csak Abádszalókon van ilyen. Ez az augusztus másodikai vasárnap felejthetetlen lesz számomra, amit a barátomnak köszönhetek. Szombat este kitaláltuk, hogy vasárnap elmegyünk Abádszalókra és kipróbáljuk a viziernyőt és a jetskit. Helyesebben mondva barátom hívott meg, mert ő már próbálta mindkettőt, és nekem is megakarta mutatni milyen hatalmas élmény is ez valójában. Hát leszögezem az elején, tényleg óriási élmény volt.
De kezdem a legelején. 11 óra körül megérkeztünk a Tisza-tó bejáratához, ahol olyan hosszú sor állt, hogy valahogy a harmincöt fokban nem volt kedvünk kivárni, míg ránk kerül a sor. Ekkor barátomnak eszébe jutott, hogy a yacht kikötőnél is betudunk menni, így mi felmentünk a gátra –leleményesebbek- ahol már több autó állt, de kígyózó sorok szerencsére ott nem voltak. Odamentünk egy kis fakunyhóhoz, ahol megvettünk a napijegyünket és már benn is voltunk a strand területén. Felmértük a terepet, hogy hol lehet majd viziernyőzni és jetskizni, de sajnos nem volt ott az ernyő tulajdonosa, illetve azt mondták, hogy valószínű nem is lesz egész nap. Már kezdtük azt érezni, hogy pechünk van, mire megláttunk egy táblát, amin a viziernyős száma állt. Barátom rögtön fel is hívta őt telefonon, hogy van-e esély arra, hogy mi ma viziernyőzzünk. Amikor letette a telefont láttam megkönnyebbült, akkor már tudtam, hogy igen van rá esélyünk. Igaz, hogy csak egy óra múlva érkezik meg a tulajdonos, de ez nem számít, a lényeg, hogy jön és még ma a levegőben fogunk repkedni. Ez alatt az egy óra alatt, míg várakoztunk, letelepedtünk egy félig árnyékos helyre. Azért csak félig árnyékosra, mert olyan sok ember választotta hétvégén kikapcsolódásként a Tisza-tavat, hogy a plédek, törülközők egymás szélét érték, jóformán még közlekedni sem lehetett köztük. Ahogy lepakoltunk végre, megmártóztunk a vízben, ami nagyon jól esett a kánikulában. Már fél egy körül járt az idő, amikor elindultunk az egyik fabódéhoz, hogy vegyünk valami hűsítőt, szomjunk csillapítására. Eközben összefutottunk négy olyan fiatallal, akik húzták a nagy bőröndjeiket a napozó emberek között. Ennek az a különlegessége, hogy ez a négy fiatal ott állt közvetlenül előttünk a pénztárban, amikor mi megérkeztünk, csak ugye mi találtunk egy másik utat, ahol sokkal hamarabb bejutottunk, ők viszont másfél óra múlva jutottak a strand területére, amikor mi már rég elfelejtettük azt is, hogy jegyet vettünk.
Lassan elérkezett a várva várt egy óra, amikorra az ernyős úr ígérte. Hát mi el is indultunk, nehogy elmenjen, amiatt, hogy nem talál minket és azt higyje potyára jött ki. Erről persze szó sem volt, mert mire mi odaértünk ő már a motorcsónakjával a Tisza-tó közepén ernyőztetett egy fiatal lányt. Öt perc sem telt bele, már ott is voltak a parton. Odamentünk az úrhoz és megkérdeztük tőle, hogy mehetünk e most viziernyőzni? A válasz persze igen volt. Kifizettük a kissé borsos árat, majd felmentünk a stégre, ahol az egyik srác feladta ránk a biztonsági ruhát, illetve a mentőmellényt, majd beültünk a csónakba. A parttól elég messzire hajóztunk. Én megbeszéltem barátommal, hogy ő menjen előbb, mert kíváncsi vagyok, hogy zajlik ez az egész. Az úr kinyitotta az ernyőt, barátomat pedig rácsatolták, majd indult a csörlő, barátom lába pedig elemelkedett a csónakról és egyre messzebb távolodott tőlünk. Hozzáteszem nem volt túl bíztató látvány, amikor elemelkedett, ugyanis elég erős szél fújt, így én csak annyit láttam az egészből, hogy erősen rángatja barátomat a szél. Amíg ő repdesett addig mi a csónakból néztük őt a magasban. Nem volt rossz élmény a csónakázás sem, ugyanis a nagy hullámok elég erősen dobálták a hajót, ami egy erőpróba volt, mert azért kellett ám kapaszkodni. Tíz perc múlva behúzták barátomat a hajóra, mire én annyit kérdeztem tőle félig görcsös gyomorral, hogy na milyen volt? Erre ő csak annyit mondott, hogy majd elmondja ha visszajöttem. Hát be kell valljam, nem voltak túl megnyugtatóak a szavai, sőt mondhatni még jobban elkezdtem izgulni, de nem volt mit tenni rajtam volt a sor. Felmásztam a csónak hátuljára, rámkapcsolták az ernyőt és indulás. A lábaim elemelkedtek a hajóról, és egyre magasabbra kerültem. Engem annyira nem rángatott a szél eleinte, de azért nem mertem elengedni a kötelet, hiába mondta az úr, hogy nem kell fogni semmit, mert nem esek le úgysem, nekem ez valahogy biztonságot adott. Amikor a hajót már csak egy pöttynek láttam – kb hatvan méter magasan voltam - akkor meg pláne belemarkoltam a kötélbe, kicsit lehet túlzásba is vittem a dolgot, mert a kezeim már el voltak halva, annyira szorítottam. Persze isteni érzés volt a magasban lenni. A kilátás egyszerűen fantasztikus volt, minden más volt onnan föntről. Bár volt, amikor belekapott a szél az ernyőmbe és úgy megrázott, hogy azt hittem most fogok leesni, és mégjobban megmarkoltam a kötelet, de ettől függetlenül csodálatos érzés volt. Láttam, ahogy alattam csónakáznak és lelkesen integetnek nekem a magasba, én meg nem mertem nekik visszainteni, mert csak arra koncentráltam végig, hogy kapaszkodjak, le ne essek. Mikor már vége felé jártam az időmnek, akkor leeresztettek a víz fölé közvetlen, úgy, hogy a lábam beleérjen a vízbe. Amikor beleért már rántottak is vissza az ernyővel. Olyan érzés volt ez mintha a vízen járnék. Végül behúztak engem is a csónakba, lekapcsoltak az ernyőről és visszaültem a helyemre. Barátom akkor mondta el nekem, hogy izgult azért rendesen ott fenn a magasban, főleg amikor a szél rángatta – persze tudni kell, hogy ő tériszonyos, és mégis élvezte- de ettől függetlenül számára is hatalmas élmény volt. Végül partot ért a lábunk, de a bátorságpróbák sora még mindig nem ért véget.
Ekkor jött ugyanis a jetski. Mi a kéket, az erősebbet választottuk, amire egy húsz percet ugyan várnunk kellett, ami talán nem is volt baj, mert addig visszatért a vér a kezeimbe. Feladták ránk itt is a mentőmellényt, és irány a jetski. Barátom ült elöl én hátul, és ahogy tudtam belekapaszkodtam nehogy leessek mögüle. Majd egy kis gáz és már vágtattunk is a hullámok hátán. A legnagyobb sebesség amivel mentünk 65 km/h volt, de ez olyan mintha kocsival 180-nal mennénk. Mivel nagyon hullámzott a víz, így vigyázni kellett arra is, hogy a hullámok nehogy felborítsanak minket. Olyan érzés volt, mintha száguldoznánk a jetkskivel. Néha kiszaladt a számon egy kis sikítás is, amikor úgy éreztem mintha felborulnánk, de végül ez sosem történt meg. Itt nagyon gyorsan eltelt a tíz perc, amíg használhattuk a jetskit. De amikor partot értünk és kiszálltunk, akkor éreztük, hogy nem is volt olyan kevés ez az idő, ugyanis totál be volt durranva a kezünk. Ma mégjobban érzem az izomlázat a karjaimban, de azt kell mondjam megérte. Csodálatos volt a hétvége, úgy tervezzük jövőre is megyünk.
