Bunkofon
Színház. Ücsörög a tömeg, csendben várja az előadás kezdetét. A fények kialszanak, a színészek elfoglalják a helyüket a színpadon, majd felcsendül a zene. Csak nem a színpad felől, hanem az egyik sorból egy táskából. Vad kapkodás, szöszmötölés – a hívó kitartó, és persze ilyenkor merül a legmélyebbre a mobil is a táskába halmozott kacatok között. Persze a kritika nem marad el, krákogás, torokköszörülés, csípős megjegyzések. Végre, megvan az off gomb. A fények felvillannak a színpadon és elkezdődik a darab – ismét zene. Most már a színpad felől, de még mindig a széksorok közül. Latin dallamok – ismét zúgolódás – egy figura már hangosan fejti ki véleményét. A zenész szintén kapkodva kapcsolja a mobilját, de ő gyorsabb. Kínszenvedései hamar véget értek. A hátsó sorokban egy úriember hangosan folytatja a kritikáját, de zúgolódását a telefonjának a csörgése elnyomja. Kész, mindenki áll, a színpad is dermed egy pillanatra, főként, hogy vendégjátékról van szó. A véleményük meglehet a szolnoki közönségről. Nekem is megvan. Csilli-villi kisestélyi és az elegáns öltöny, a mímelt kulturáltság csomagolóanyagai.
